rss

The Ballad of the Dying Earth.

A Szerelmes Espérer Emlékiratai

Az élet egy francia keringő, "c’est la vie",
egy párizsi nesz a macskaköves főtéren
hol fagyos kövön koppan a cipellő, én
némán jöttem, csak suttogtam: "je t'aime".

Hullámot vertek a fák, oh emlékfoszlány
az kire hullottak a levelek, bűbájos romantika.
Kerestem apró árnyakat, hol lehetsz te lány?
"C’est la vie", csak bátran, hív az éjszaka.

Az úton színház fogadott: lámpások műve,
mézszőke ecsetvonalak kápráztatták szemeim.
Felvonások építettek hidat, kis munkások nesze,
éjjeli tündérek, kik kísértek a Champs-Élyséesen.

Kerestelek a tóban, hol kék színű ruhába bújtam
kapkodtam a levegőt, kopott érted bús leheletem.
Mellettem a holdfényben csillogott a bűbájos
buboréktenger, de én "Espérer" érted jöttem.

Átáztak gesztenyebarna tincseid, arcukkal
borultak a sárba, hogy eltakarják ibolya orcád.
"Mort" az ellenségem, de már elsárgult mese
a karomban tartottalak, a szívem lökött hozzád.

Kiemeltelek, végy levegőt egyetlen harangvirág
adj hangot, dobbanjon erősebben a miseszó
Hálát adnék, hogy újra látlak bimbós eperfaág
kinek illata levegő hírnöke, kábulatba utazó.

Ó! Széptörzsű eperfám szirmokkal havazzál!
Leheld ajkaimra szerető szavaid, kérlek
nyisd ki a szemed, s lásd szemeim völgyeit:
Ahogy a patakokban testeden csüggedek!

De te nem szólsz hozzám bús csemetém
odvas tüdőd vízzel telt szivacsos állaggá.
Te meddő őszi tinta légy átkozott!
Túl vak a köd, nem látom a hattyúk raját.

Kik mögött megbújhatnak lelked sikolyai,
víz a vízben, de mégis suttognak a fülek:
A tó majd bőrként viseli utolsó szavaid,
ahogy kis gömbként a felszínre lebegtek.

.. De most minden néma és csendes...

Nézz rám! Nézz! Könyörgöm!
Mert itt sírok melled, mint a gyertya a tűzben.
Nézz fel rám! Nézz! Könyörgöm!
Mert lehajtott fejjel kell tovább élnem...

... és szenvedek.
"C’est la vie", már búsan ténfergek.
Mindenhol Téged látlak:
Úgy szeretlek.

Régebbiek | Végére »

  • freeblog admin
  • egy hajótörött a sivatagban